A háborúk idején... IV.Rész

Nagymamám mesélte...

Ezelőtt erősen sok volt a háború, volt a ’14-es, a ’18-as, s még a ’44-es háború!
Most még adjunk hálát a Jó Istennek, hogy a magyaroknak békét hagynak, de ezelőtt amikor az a sok háború volt, valahogy mindig a veztesek mi lettünk. S mindig azt a sok szép fiatal magyar kemény leventéket elvitték... s mind oda vesztek... s csak fogyott mind a magyar...
1941-ben amikor a románok vonultak volna vissza, már érezték a vesztüket s el keztek mindent össze szedni. A városba ami egyszer volt az üzletekbe, mindent ki fosztottak: minden fajta élelemiszert, ruha anyagoktól megkezdve, cipőket, minden ami mozgatható volt el akarták vinni, be a Regátba. Az itteni teheneket, ökröket s szekereket mind össze gyüjtötték gazdájukkal együtt. A szekereket megpakolták mindennel, s kényszerítették, hogy vigyék be az itteniek Moldvába. Elterjedt az a hír, hogy aki oda bemegy, a Regátba az már soha nem térhet visza!
Sok férfi így ment, a főuton mikor elindultak, mind ahogy a keresztaljak mennek a búcsuba, olyan hosszú sor látszott.
Sokan amikor a hegyekbe értek el-el mentek pisilni s közben gyorsan elbújtak, éjszak pedig vissza szöktek haza, az utak szélén a fák között, hogy nehogy valakivel is találkozzon amíg haza nem értek.  Hagyták elveszni ökreiket teheneiket, mindent, csakhogy tudjanak megszabadulni.
Az én édesapám örökké egy kemény elszánt ember volt, két szép fiatal jámbor tehene volt, még megütni is sajnálta őket. Mindig azt mondta, hogy ojanok mint az irott tojások. Eleget bíztattuk, de úgy sem hagyta őket, nem tudta otthagyni, nem volt szíve elhagyni azokot.
Nem volt más, be végig el ment Moldvába, nem hagyta el a szekerét s teheneit.
De sem édesapám, sem a tehenjei soha többé nem kerültek vissza.
Olyanokat lehetett hallani, hogy borsós szodát főztek a magyarokank, odabent, s megétették őket mind egy szállig.
A lemhényi emlékmű az 1848-as valamint az első és a második világhéborús hősök emlékére állítatott! Tetetjén hirdesse a turul madár a magyarok szabadságát mindörökre!