A háborúk idején... II.Rész

Nagymamám mesélte

Ezelőtt erősen sok volt a háború, volt a ’14-es, a ’18-as, s még a ’44-es háború!
Most még adjunk hálát a Jó Istennek, hogy a magyaroknak békét hagynak, de ezelőtt amikor az a sok háború volt, valahogy mindig a vesztesek mi lettünk. S mindig azt a sok szép fiatal magyar kemény leventéket elvitték... s mind oda vesztek... s csak fogyott mind a magyar...
       Amikor volt a ’44-as háború alatt a katonákat elvitték, a testvéremet s mindenkit vittek el, nem szabadott itthon maradjanak mert kellett védjék a hazát! Amikor az oroszok betörtek, muszáj volt vissza vonuljanak a magyarok. Mi akkoriba egy pincébe bujtunk meg... a szomszédsággal együtt. Az oroszok attól féltek, hogy a faluba vannak megbújva a németek s a magyarok. Ezért az erdőből a csűröket ágyúval vagy mivel, kilőtték! Nem számított semmi nekik.
A magyarok végül egészen Szabolcs megyéig mentek. Nyíregyházán vetkeztették le végül...
     Ahogy jött haza, te azt láttad volna, úgy le voltak rongyosodva, a ruhájuk úgy nézett ki, most még az utolsó koldus is úribban van öltözve!
      Haza felé a vonaton jött haza, s a kalauznak elmesélte, hogy mi történt vele, hogy nincs semmit pénze. A kalauz pedig bezárta őt a vécébe, elmagyarázta hogy hova kell ő menjen, s kalauz amikor már ért volna Kézdivásárhely után Lemhény felé kiengedte. Azt mondta, hogy hamarabb szálljon le, nehogy az állomásokon valami történjen vele valami. A vonatból kiszökött, s a hegyen át jött haza...
Az udvarra a hátsó kerten jött elő. Édesanyám meg sem akarta ismerni a fiát. Még azután is egy jó darabig bujdosott a házba, nehogy valaki meglássa. S valami baj legyen.
      A lemhényi emlékmű az 1848-as valamint az első és a második világháborús hősök emlékére állítatott! Tetején hirdesse a turul madár a magyarok szabadságát mindörökre!